Betöltés

Írdd be amit keresel

Osszd meg!

Hogy mit értem el az életben?
Sokan kérdezik, olyan ez, akár egy fokmérő, ami meghatározza a világ számára, hogy ki vagyok, mit érek.
Ez alapján ítéltetek meg, ez alapján formálódnak vélemények rólam.
Így leszek az az én, akinek Te látsz engem.
Így leszek győztes vagy vesztes.

Mik azok a tényezők, amelyek a mai világban blokkolni tudják a női tűz lángolását?

Sokszor magam is elgondolkodom, hogy mit is értem el az életben.
Ahogy a világ úgy nagy általánosságban szemlélődik az életről, nem értem el semmit.
Nem építettem fel ragyogó karriert, néha úgy érzem, valójában talaj sincs a lábam alatt.
Nem lettem sem manager, sem vezető, sem ilyen-olyan szakember, pedig volt idő, hogy szerettem volna.
Sokat próbálkoztam a szárnyaimmal, de azok sokszor törtek le.
Sokszor estem el, és még többször álltam fel, azért, hogy újra elessek.
Többször kezdtem nulláról, elölről, újra és újra, és amikor a világ értékmegítélő szemével nézek magamra, még most sem látom, hogy azzal a tekintettel és abban az értelemben vittem volna valamire.

De ha jobban belegondolok, és amikor néha a felszínesség vastag vakolatát lekaparom magamról, akkor képes vagyok meglátni az erőmet. Azt, hogy milyen kereszteket cipeltem. Azokat is, amelyeket hagytam, hogy láss, és azokat is, amelyekről még a legközelebbi szeretteim sem tudtak.
Újra és újra ugyanabban a kerékben forogtam. De valahol mélyen mindig hittem benne, hogy az újrakezdés reményt ad.
Reményt arra, hogy legyek valaki.

Mostanra elfáradtam.
Belefáradtam az érzésbe, hogy amikor megkérdezed, ki vagyok, s Te elkezded mesélni a sikereidet, és azt, hogy mire vitted, én lesütöm a szemem.
Mintha szégyellnem kellene magam, hiszen Te vagy valaki, én Veled szemben senki.
Legalábbis aszerint az értékrend szerint, ami alapján a világ rám néz.
Magamra nem nézek többé így.
Mert azt csak én tudom, hogy milyen küzdelmeim és milyen veszteségeim voltak. Viszont már azt is látom, amit nyertem. Amit akkor nyertem, amikor gyógyítottam magam. Majd gyógyítottam másokat. Rajtuk keresztül még másokat.
Sokszor eredménytelennek tűnt, főleg, amikor úgy vettem át a Te terhedet, hogy az enyémet is alig bírtam, és nem volt szívem azt mondani, hogy a Tiéd már túl sok.

Végül egy nap történt valami.
Átlagos napnak indult, de gyanús volt, hogy egy nagy belső összeomlás után köszöntött rám. Egy régi ősi szentélyben megérintett egy érzés, és felszínre tört rengeteg titok. Rájöttem, hogy az időtlenségben utazó lelkem jóval több mankót hagyott hátra a jelen megtestesülésemnek, mint hittem volna.
És a mozaikdarabok egy villanásra összeálltak.
Olyan volt, mint az a Pillanat, amikor úgy érzi az ember, hogy most minden egyben van.
Az ébredést mindig megelőzi a mély álom, a boldogságba emelkedés feltétele pedig szükségszerűen a pokoljárás.
Megjártam a vakság fájdalmát a mit értem el illúziójában.
De ott és akkor, abban a szentélyben, talán életemben először nem fohászt mondtam, hanem a hála érzése miatt estem térdre. Te talán azt mondod, térdre zuhanni gyengeség, ezért a gyermekeidet sem tanítod meg rá, mert a problémákon emelt fővel kell átlépni.

De nincs igazad.

sdr

Én már pontosan tudom, hogy ahhoz, hogy szívből és lélekből emelkedhess fel, először igenis fejet kell hajtani. A lélek szava csak az Összekapcsolódás állapotában válik hallhatóvá, egy olyan kapu által, amit az alázat nyit ki.

Hálás voltam…
Hálás a sok tapasztalásért, a gyerekeim tekintetéért, azokért, akik szeretnek és akiket én is szerethetek.
Hálás voltam, hogy nem akarom a sikeres és sikertelen sémákat többé összehasonlítani. Azért, hogy már nem akarom az áldozat szerepét játszani.
Már nincs kedvem a mit értem el mérce szerint méricskélni saját magam.
Már csak létezni akarok. Lenni. Látni és nem csak nézni.
Látni a gyerekeim csillogó szemeit, amelyek akkor ragyognak a legfényesebben, ha figyelek Rájuk.
A minap figyeltem Őket játék közben…
Nem vettem elő a telefonom és nem kapcsoltam be a laptopot. Csak figyeltem…
El voltak foglalva, együtt játszottak. Ha máshova fordítottam volna a figyelmem, fel sem tűnt volna, mennyire szükségük van rám minden pillanatban, akkor is, amikor látszólag elvannak magukban.
Nagyjából tizenöt-húsz másodpercenként pillantottak rám. Csak futólag. Csak úgy automatán. A tekintetemet, a figyelmemet keresték.
Én pedig csak mosolyogtam.
Ez a mosoly volt a kulcs. Ami átragadt Rájuk és átragadt a Páromra is.
Átragadt a kertemre, a fáimra, a virágaimra.
Ezt szeretném tovább közvetíteni. A mosolyt, a Nő, az Anya, a Feleség, a Leány gyermek, a testvér és a barát mosolyát.
Érezni és megélni az ízeket, az illatokat, a levegő áramlását, a színek ragyogását, az eső kopogását, a felhők alakokba rendeződését és haladását, az összes építő lélekemlékem felszakadását, az Ősök üzenetét, a Csillagok útját, a mozgás és a változás energiáját, a belső maghoz való kapcsolódás kiegyensúlyozottságát.

A világ szerint talán nem vittem semmire, nem értem el semmit, és mindezzel csak áltatom magam.
De már nem érdekel.
Mert amikor sikerül a középpontomhoz kapcsolódnom, és a Nő mosolyát sugároznom, akkor békében vagyok.
És ez elég.
És akkor már elértem valamit.
Hívhatom mindennek. Te hívhatod semminek.
De a neve: Megérkezés.

Szeretettel,

Fehér-Pál Rita

 

Kövess minket Facebook-on is:
Az Elképzelt Életek nevü oldalunkat a következő linkre kattintva találod: https://www.facebook.com/elkepzelteletek/

Ha szeretnél velünk a saját megélésedről beszélgetni, akkor keresd fel ahttps://www.facebook.com/ikerlangujtudatos Facebook-on zárt csoportunkat:
https://www.facebook.com/groups/1563749233672259/

Címkék:

Ezeket kedvelheted